Interjú : "Felállni, és előremenni."
Küzdősportrék 13.: interjú Kovács Károly őrnaggyal
Draveczki-Ury Ádám
2014 Szeptember 09
Kovács Károly őrnagy a Magyar Honvédség egyik legnagyobb tekintélyű harcművésze.
A jiu jitsu 6. danos és a judo 3. danos mestere a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tanítja a közelharc fortélyait a jövő katonatisztjeinek, sorozatunk aktuális részében vele beszélgettünk.
Miként kerültél kapcsolatba a harcművészetekkel?
Viszonylag későn. Hiperaktív vagyok, így mindig sokat mozogtam, de annak idején a nagy hírű Vasas Izzóban tornáztam. Ez középiskolás koromban történt, akkoriban még nem is nagyon tudtuk, mi fán terem a karate: téglatöréssel ugyan próbálkoztunk, de ezen túlmenően nem sok fogalmunk volt a dologról. Érettségi után bonyolódtam bele jobban a témába, miután megnéztem a Három úr 20 dannal című filmet, ami Richard Morrisról, Robert Clarkról és Tony Andropusról szólt. Ők a ju jitsuból érkeztek, nekem pedig rettenetesen megtetszett az a sokszínűség, ami sugárzott belőlük. Ezután kezdtem el jitsu-klubot keresni.
Mikor történt ez pontosan?
1981 környékén.
Akkoriban azért még nem hemzsegtek Magyarországon a jitsu-klubok…
Nemhogy nem hemzsegtek, hanem még a karatéról is csak tanulgatták itthon, hogy mi az, a jitsuról pedig nem is hallott a többség. Birkózás, boksz és judo, vagy ahogy akkoriban nevezték, cselgáncs – ezek mellé jött be a karate. Ebből is elsősorban a shotokan számított dominánsnak, majd később – jelentős mértékben Furkó Kálmán munkásságának köszönhetően – a kyokushin is teret hódított. A jitsu hazai terjesztésében pedig Kelemen István érdemeit nem lehet eleget hangsúlyozni, én is így találtam magamnak végül klubot.
Az edzések mennyisége azonban nem volt elegendő számomra, így párhuzamosan elkezdtem lejárni a Honvéd, illetve a Dózsa judo-edzéseire is, ahol szintén eltöltöttem vagy tizenöt évet. Ha egy nap éppen nem volt jitsu, lementem Moravecz Feri bácsihoz vagy Csuka Zoltánhoz judózni, majd később, a Testnevelési Főiskolán Galla Ferenc 9. danos mester kezei alatt is foglalkoztam négy évet a judóval. Itt versenyeznünk is kellett, majdnem kötelező volt elindulni a főiskolás bajnokságokon. Michel Giron 7. danos francia mestertől pedig évente tanulhattam a tiszta kodokan judót.
Aztán egy idő után rájöttem, hogy az ütés-rúgás technikám nem igazán jó, hiszen a jitsu ezeket illetően nem „specialista”. Így kerültem a pár éve elhunyt Tótisz Andráshoz, akinél shotokant tanultam. Vizsgázgattam is, bár ez az irány még ezzel együtt is mellékvágány maradt. Nyolc éven át viszont oda is lejártam heti két alkalommal. Tótisz Andrást főleg a könyveiről és a fordításairól ismerik, de nagyon jó shotokan-mester is volt. A katákat például nála értelmeztem újra. Később pedig tanultam kendót Abe és Yamaji senseitől a Fehérvári úton, megismerkedtem a iaidóval, illetve a Szabó András-féle bujutsu-kaijal is, amit sokan nem szeretnek, én viszont nagyon is, mert megtaláltam benne, ami a jitsu-életemben is előre visz.
Mikor jött be a képbe a honvédség?
Amikor beindult Magyarországon a harcművészeti szövetségek helyezkedése, én éppen mesterváltásban voltam – az akkori mesterem nehéz természete akadálya volt a további közös munkának –, a rivalizálásban pedig nem szerettem volna részt venni, így feleségem ragyogó német nyelvtudásának is köszönhetően nyitottam nyugat felé. Úgy gondoltam, autentikusabb ismeretekre tehetek szert külföldön, így levelezés útján kapcsolatba kerültem az akkori német jitsu-vezetés krémjével, elsősorban Sieghard Weiss-szel, aki a baden-württembergi készenléti rendőrség technikai igazgatójaként is dolgozott. E jó viszonynak köszönhetően sikerült részt vennem több ízben is speciális, akár police-jitsunak is nevezhető kiképzésben, és a nemzetközi kommandó-instruktori diplomát is megszereztem.
A 90-es évek elején a Magyar Honvédség kifejezetten olyan közelharc-képzettséggel rendelkező oktatókat keresett, akiknek pedagógusi végzettségük is volt, így aztán én is bekerültem a rendszerbe, konkrétan a szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskolára. Itt ezután tíz évig szinte kizárólag felderítő szakos hallgatókat oktattam.
Ez már a Furkó-korszak utáni éra volt...
Furkó Kálmán hatalmas pápája volt a harcművészetnek a haderőben, de azon kívül is: rengetegen mentek utána, ami nagyszerű volt. Utána akadtak próbálkozások: ilyen volt például, amikor koreai oktatók érkeztek Magyarországra, de magát a rendszert is kor- és célszerűsíteni kellett. Ezt a feladatot egy belőlünk, akkori fiatalokból álló ötfős grémium vállalta magára. A végeredmény a mai napig az alapját képezi mindannak, amit oktatunk a Magyar Honvédségben.
Mint az elmondottakból is leszűrhető, a kezdetektől fogva átfogó módon közelítetted meg a harcművészeteket. Mennyire láttátok hasznát ennek a szemléletnek az új rendszer kialakításánál?
Én elsősorban nem harcművészetként tekintek a jitsura, a karatéra vagy bármi másra, hanem budóként, ami egy átfogó, ezerszínű rendszer, ezt pedig csak életvitelszerűen lehet művelni. Vagyis a technikai rendszer mellett szellemi töltésről is beszélünk. A katonai közelharc ebből a szempontból ugyanez a történet: nem harcművészet, nem küzdősport, hanem speciálisan kialakított rendszer, amelyet katonák oktatnak katonáknak, katonai körülmények között, katonai feladatok megoldására, katonai eszközök felhasználásával. Régen ez elsősorban a totális megsemmisítésre irányuló, face-to-face küzdelmet jelentette, de ma már a katonai rendőri feladatok is beletartoznak: a checkpoint védelme, az épületek védelme, az őrzött területek felügyelete, a VIP-kísérés, a személyvédelem – ez mind-mind a protokoll része. Vagyis egy globális rendszerről van szó, amelynek az alapjait mindenki megtanulja, majd később, a specializáció már más attól függően, hogy valaki mélységi felderítő vagy objektumőrző. Az elvárási szintek pedig természetesen szintén ehhez igazodnak. A legfontosabb, hogy a katonának először agyban kell katonává válnia: amennyiben ez nem történik meg, akkor oktathatunk mi bármit, úgysem hullik megfelelő táptalajra.
Mennyiben segítheti a katonává válást a közelharc-képzés?
A megfelelő technikák mellett szellemi értékeket is megpróbálunk átadni a srácoknak. Ezek tulajdonképpen hétköznapi sztereotípiák a kitartásról, a bajtársiasságról, hogy fennmaradjon a katonatiszti nimbusz. A katonatisztnek mindig elöl kell mennie, az alárendeltjeinek pedig követniük kell akkor is, amikor más már nem követné. Lehet, hogy két hete nem ettetek, és azt sem tudjátok, hol vagytok, de tisztként akkor is haza kell vezetned az embereidet a feladat végrehajtása után. Ehhez pedig elsősorban erkölcsi és emberi tartásra van szükség, a fizikai csak ezek után következik: éppen az erkölcsi elkötelezettség és alkalmasság jelenti hozzá az alapot. Ha valaki nem alkalmas arra, hogy elöljáró legyen, az ne menjen katonatisztnek.
Az arany váll-lap és az arany kardbojt pontosan ezt az erkölcsiséget fémjelzi, ami végső soron ugyanaz, mint a szamurájoknál: hűség, igazmondás, kitartás, becsület. A budo nagyon őszintén jelzi, hol hibáztál, és mit kell javítanod, és nem tűr meg nyavalygósokat. Ha pedig mégis, előbb-utóbb a nyavalygós is rájön, hogy a fájdalom, az izzadás elviselhető. Fáj, ha képen vágnak, de tovább lehet és tovább kell lépni: így ismerheted meg a saját határaidat, és meglátod, hogy amiről azt hitted, képtelen vagy megcsinálni, az valójában még csak a második szint egy százas skálán. Mi ezen az úton vezetjük végig a növendékeinket. Nem kíméljük, meggyötörjük őket, és igyekszünk átadni nekik, hogy éjjel-nappal, akármikor képesek legyenek alkalmazni az adott technikákat. Utóbbi azonban, mint említettem, csak másodlagos, mert alapvetően fejben dől el minden.
A legfontosabb, hogy tartást kapva menjenek ki a dojóból, erre a tartásra ugyanis minden technika rápakolható. És akit megfog a dojo militáns közege, az úgyis folytatja tovább a tanulást edzésen, továbbképzésen, hiszen a katonatiszt feladata a harc. Márpedig a harc elsősorban nem egy gomb megnyomását jelenti, hanem ott kezdődik, hogy kiállsz a másikkal szemben, és legyőzöd, kiiktatod a saját siránkozásodat, szenvedésedet. A katonatiszt akkor is feláll, ha fél karja van – neked is fel kell állnod a dojóban, akkor is, ha épp sípcsonton rúgtak, és pokolian fáj. Csak így tanulható meg, mi a katonatiszt igazi feladata: felállni, és előremenni.
Te magad mennyit edzel manapság?
Napi hat órát biztosan eltöltök a tatamin, hiszen oktatok, és a technikákat igyekszem mindig én megmutatni. Az évek során a derekam kissé elkopott, így a dobásoknál ezt a feladatot néha már átadom egy-egy nagyon ügyes tanítványomnak, de ez igazából még mindig ritka. Ütésekkel, rúgásokkal, iaidóval ma is sokat foglalkozom. Egy lovas farmon élek, és régen szokásom volt, hogy a közlekedési útvonalaimon leraktam egy kapát, netán egy-egy cédulát, és ha elértem ezekhez, tudtam: a kapa például azt jelenti, hogy el kell járnom egy formagyakorlatot.
A cédulákon pedig különböző feladatok szerepeltek, amelyek végrehajtásáig nem haladhattam tovább: háromszáz mae geri, kétszáz felső vágás, háromszáz age uke… Igazság szerint még ma is simán kimegyek a kertbe este tízkor százat-kétszázat vágni. Utána nagyjából lenyugszom, és talán kibírom reggelig. Szóval úgy fogalmaznék, hogy még mindig hiperaktív vagyok, de kicsit már visszafogtam magam, miután az egész életem a budo jegyében telt.
Ennek jegyében megkaptad a nagymesteri, 6. dan-fokozatot is…
Ez azért volt érdekes, mert nem tudtam róla előzetesen. A jitsu rendszere szerint az 5. danig végig kell menned a vizsgakövetelményeken, de mire idáig eljutsz, már annyi idős vagy, hogy nem is tudnád úgy teljesíteni ezeket, mint fiatalabb korodban. Nem mondanám, hogy lelassultam, de én is nehézkesebbé váltam az évek során… Ezt a 6. dant az életművemért, a munkásságomért kaptam Sieghard Weisstől, viszont ezáltal megint a kezdő kategóriába kerültem, hiszen a nagymesterek között ez az alsó fokozat. Ez az alázatra való nevelés jó iskolája, amit a magam részéről nagy szeretettel fogadok. A korábbi fokozataimat egyébként mindet Sieghard előtt tettem le, sokszor úgy, hogy összekötöttem az edzőtáborokat a kinti katonai kiképzésekkel.
A 3. danra például úgy vizsgáztam le, hogy előtte, délelőtt kőkemény katonai kiképzésen vettem részt: lövöldöztem, kúsztam-másztam a kommandóval, majd délután jött egy kis pihenő, ami éppen egy ebédre volt elegendő, aztán mehettünk is a danvizsgára. Sieghard pedig irgalmatlanul megnyúzott, kegyetlen volt, és egyáltalán nem érdekelte, mit csináltam délelőtt. Jóformán csak annyira emlékszem, ahogy másnap reggel a társammal fekszünk egy úszómedence partján, és fogalmunk sincs, mi történt velünk… „Te tudsz neki örülni?”, kérdeztem, ő meg: „Jaj, hagyjál békén!” Kikészültünk, mint a liba. Erről egyébként fotó is készült.
Élesben, utcán kellett valaha alkalmaznod a tudásodat?
Egyszer-egyszer, de nem voltak ezek igazán vészes történetek. Elég hamar felkapom a vizet, és előfordult, hogy le akartak szorítani a Váci úton, amikor egy kis Fiat 126-ossal mentem. Épp lovaglócsizmát viseltem sarkantyúval, ami aztán be is nyúlt a másik oldalsó ablaküvegén, de ez már nagyon régen történt, azóta megtanultam visszafogni magamat. Volt olyan is, hogy a vonaton hőzöngők kezdtek el kötözködni, vagy hogy benyúltak a metrón a zsebembe, de akkor is átadtuk a rendőrségnek az illetőt. Ezek nem ellenfelek – ha az ember ellenfélként kezeli őket, már baj van, mert elkezdesz gondolkodni, hogy mit csinálj. Egy ilyen szituációt azonban csak természetes viselkedéssel lehet megoldani.
Hogy lehet egy efféle komoly stresszhelyzetben természetesen viselkedni?
Azt szoktam mondani, hogy nem lehet hárman lovagolni: én, a ló meg a majré. Ez az utcai konfliktusokra is áll. Ha viszont nem foglalkozol a majréval, nem lehet gond. Lehet, hogy ez beképzelten hangzik, de nem az, hanem önbizalom: annak is az a fajtája, ami nem a nagyszájúsággal egyenlő, hanem a sok edzésen, sok küzdelmen alapuló tapasztalatokból fakad. Ha sok pofont adtál és kaptál életedben, körülbelül tudod, mire vagy képes. Ismerd meg önmagad, és száz csatában sem találsz legyőzőre – ahogy a mondás is szól. Viszont ahogy mondtam, olyan komoly szituációban, ahol például kést rántottak, és többen jöttek rám, én magam sem vettem részt, mert az ilyen helyzeteket el kell kerülni.
A legnagyobb mestert is vesén tudják szúrni, és ez abból fakad, hogy a dojóban nem az utcai küzdelemhez szoktál. Vagyis a sunyisággal szemben senki sincs felvértezve. Én is kaptam már pofont a metrón, amikor ketten szórakoztak egy lánnyal, én meg rájuk szóltam, hogy fejezzék be. Mire végigmondtam, már le is szállt az első pofon… Más kérdés, hogy mint látod, most is itt beszélgetünk, tehát megoldottam a helyzetet, és végül igencsak más lett a végeredmény, mint amire azok ketten számítottak. De meglepett az az egy ütés is. Egy nem utcán élő és ott állandóan pofozkodó ember számára ugyanis elképzelhetetlen, hogy akármikor leakaszthatnak neki egyet, miközben a másiknak lehet, hogy az a természetes. Viszont itt jön be a képbe az, amiről az előbb is beszéltem: ha beszalad egy pofon, attól még nem ér véget a világ. Fel kell állni, és vissza kell adni.