Történetünk, azaz a szamurájok története – a 12. században kezdődik, végigvonul a hatalmi játszmákkal és véres harcokkal teli középkoron, és 1870-ig tart, amikor az akkori kormány elkezdte következetesen felszámolni a szamurájok osztályát.
A Japán ókor utolsó szakaszában (Heian-kor; Kr.u.794-1185) keletkezett forrásokban már hivatkoznak a szamurájokra, ám ezt a nevet a harcosok csak később veszik fel. Ekkoriban fegyveres kísérőnek nevezik őket, és még a páncéljuk, sem ikonikus fegyverük- a katana- nem öltötte fel klasszikus formáját.
12. sz.-i szamuráj páncél
Az igazi szamurájok megjelenése egybeköthető a Minamoto sógunátus 1192-es kialakulásával. Minamoto no Jorimoto 1185-ben megalapította, majd a császárral hivatalosan is elismertette a sóguni címet, amely Japán katonai diktátorát, a sógunátus vezetőjét, a szamurájok (busik) vezérét jelölte. Innentől kezdve a sógun számított az ország tényleges uralkodójának, és létrejöttek azok a keretek, amelyek meghatározták a szamurájok társadalmi rendjét.
szamuráj harcosok 1880 körül
A kor hagyománya szerint az emberek a különböző kasztokba tömörültek, ezek egyike a sok kiváltságot élvező szamurájkaszt volt. Címük, - hasonlatosan az európai nemesi címekhez - örökletes volt. A szamuráj nem adózott és nem kellett dolgoznia sem. Bevételt a földjein dolgozó parasztoktól, illetve járandóságként kapott rizsből szerzett. Mindezekért cserébe vazallusa volt a sógunnak, aki így a „minden szamurájok ura” volt. Ezen kívül csak nekik szabadott fegyvert viselni békeidőben, és ezekkel a fegyverekkel azt vághattak le a közemberek közül, akit csak kedvük szottyant. Ez is a szamurájok előjogai közé tartozott.
Egy szamuráj családban a fiatal növendéknek több dolgot is el kellett sajátítania. Felkészítették a katonai életre, de jártas volt a művészetek különböző ágaiban is. Ismerniük kellett a harcművészetet, a különböző fegyverek forgatását, a lovaglás különböző műfogásait, továbbá a stratégia alapjait, illetve foglalkoztak szellemi képzéssel is: művészettel, természettudományokkal, és tea-szertartással. Hogy a kultúra milyen fontos volt ebben a társadalmi rétegben, jól illusztrálja, hogy az Edo korszakban Japánban magasabb volt az írástudók száma mint közép Európában ugyanebben az időszakban.
egy költő portréja - Fujiwara Nobuzane (1176–1265)
A hadakozó fejedelemségek kora
A középkor második felében (15-16.sz.) Japánt súlyos harcok szabdalták szét. Hasonlatosan az európai kultúrákhoz, ahol a széttagolt országokban a király a nagy területeket uraló nemesekkel küzdött, a Japán középkorban a sógun az egyes daimjókkal hadakozott. (Daimjó: vidéki feudális hadúr.) Gyakorlatilag megszűnt a központi hatalom és kormányzás, aminek következtében egyes tartományok függetlenedtek, ezáltal „kiskirályságok” jöttek létre. Ezt az időszakot nevezzük a hadakozó fejedelemségek korának.
A több mint 100 éven át tartó folyamatos belharcok korában gyakori volt hogy „az alsók legyőzik a fölsőket”, vagyis az alacsonyabb rangú vazallusok megfelelő harci készültséggel jó hatalmi pozícióba kerülhettek, ideig-óráig. Korabeli források arról számolnak be, hogy szinte bárki bármikor gyújtogathatott, garázdálkodhatott, rabolhatott, tehát szinte akadály nélkül bűnözhetett.
Ebben a korszakban a szamurájoknak a valós harctéri felkészültség, a kardforgatás és íjászat megtanulása szó szerint létkérdés volt. A szamuráj harcos egész életében kardvívó tudását tökéletesítette és felkészült arra is, hogy ha egy párviadalban veszítene, miként legyen méltóságteljesen öngyilkos. A 15-16. századi szamuráj családok fennmaradásnak kulcsa volt, hogy a csatákban életben tudnak-e maradni. A feudális kiskirályok, és polgárháborúk korában a harci felkészültség létfontosságú volt, ezért gyakorolták az íjazást, kardforgatást, és közelharcot, és ezért tudtak esetenként a nők is harcászatot tanulni. Az ideológia (lásd bushido) itt még kevésbé kristályosodott ki, ez majd az utána következő békés időszak feladata lesz. A bujutsu iskolákat főleg praktikus módon vezették a középkori zavaros időkben. Szükség is volt a harci tudásra, mivel a háborúk, egymás vagyonának erőszakos megszerzése mindennapos volt.
szamuráj lóháton - 16. sz.-i festmény
Edo-korszak (1603-1868)
A korszakot gazdasági növekedés, szigorú társadalmi rend, az elszigetelődés politikája, stabil népesség, béke, a busidó eszmény mint a szamurájidentitás része, valamint a művészet és kultúra élvezete jellemezte.Ez hatalmas különbség az ezt megelőző korszak anarchiájához képest, az átmenet pedig nem volt egyszerű, sem békés.
Ebben az időszakban a harcművészeti stílusok és iskolák száma megnőtt. A harcos réteg már megengedhette magának, hogy szabadidejét a harc gyakorlásával töltse, és annak művészi szintre emelésével. A harcosok idejük nagy részét tanulásnak szentelték, Konfuciánus tanokkal foglalkoztak, és a harci készültség fenntartása érdekében foglalkoztak a bujutsuval (harcművészetekkel).
A béke ára egy kivételesen szigorú és hierarchikus társadalmi rend volt. A bushido a szamuráj harcosok által használt kifejezés, ami kifejezi az életformájukat, mint hivatásos harcosok, és belefoglalja az értékeiket, és morális létfelfogásukat is.
A bushido eredetileg azt jelentette, hogy a hivatásos harcosok milyen módon kell, hogy éljék az életüket nehézségek idején. Egy íratlan útmutató, irányelv volt az élethez.
A korszak közepétől kezdve a harcos szamuráj ideálja elkezdett változni, fejlődni, egyre inkább az uralkodó elit erkölcseit képviselte. Ezek a harcosok a társadalom csúcsán álltak, erősen hatottak rájuk a Konfuciánus ideák, ami a szolgálat, és a szociális harmóniára való törekvést hangsúlyozta. A népesség kb 5%-át kitevő szamurájok életét a középkor évszázadaiban a harcra való testi-lelki-szellemi felkészülés határozta meg, ugyanakkor az Edo korban a harci felkészültség szimbolikussá vált a társadalom és az egyén szintjén is. A társadalmi cél a béke és a feudális hűség mindenáron való betartása volt.
Nyitás és modernizáció
1854-ben véget ért Japán elzárkózásának két és fél évszázada. A gazdasági befolyással hatalmat szerző nyugati erők térnyerése 1868-ra a sógunátus bukását, és a Meidzsi-restaurációt, egy, a császár nevében kormányzott nyugati mintájú rendszer kialakulását eredményezte.
A kormány feloszlatta a szamurájosztályt, megszüntetve ezzel addigi kizárólagos privilégiumuk, a kardviselés jogát. Innentől a szamurájok főképp hivatalnokokká és egyéb magas beosztású intézményképviselőkké váltak. Egy korszak ért véget a Meiji restaurációval, amikor japán elindult az iparosodás és modernizáció útján. A szamurájok hűbéri ingatlanbirtokait elvették, kárpótlásként utalványt kaptak, és engedélyezték, hogy ezt kereskedelmi tevékenységbe fektessék be. Természetesen, mivel semmiféle kereskedelmi tudással, és hagyománnyal nem rendelkeztek ezek az emberek, a legtöbben teljes anyagi csődöt szenvedtek.
Ideológia
Japán eredeti uralkodója a császár, mint sok más uralkodó eredetüket az istenekhez vezették vissza. A sógunátus megalakulása után a császárok megmaradtak szakrális vezetőknek.
Japánban a 12-13.század körül terjedt el a Buddhizmus, annak is a zen ágazata, mély nyomokat hagyva az ország szemléletmódján. A Japán fegyelemközpontúság, fókuszáltság és tisztelet is innen ered. Gyökeret vert továbbá a konfucianizmus, és megjelent a meritokrácia fogalma, amely az előállított érték, de még inkább az érdem alapján helyezte a társadalomban elfoglalt pozícióba az egyént, és nem a származás, vagy anyagi helyzete alapján.
A társadalomban a szamuráj egy kissé kétoldalú megítélést kapott. A szamurájok másik megnevezésükkel a „busi”-val együtt gyakran vannak úgy megnevezve, mint „az, aki szolgál” azonban a szamuráj nem a nép harcosa volt, hanem a földesúr vazallusa, hűbérese.
szamurájok párbaj közben
Világszerte közismert alapkönyvük a Hagakure melyben megfogalmazódik a szamuráj örök normarendszere, sok pontban párhuzamot képez az európai lovagi kódexel. Nagy hangsúlyt fektet az egyén fegyelmére, lojalitására, de legfőképp annak becsületére.
A Hagakure formájából adódóan szabadon értelmezhető, szimbolikus irányelveket ad az olvasója számára. Amikor a szamuráj egy nehezen értelmezhető élethelyzettel szembesült, erkölcsi kapaszkodóra találhatott ebben a könyvben.
Fontos kiemelni, hogy a szöveg születésekor a háborúk ideje már egy évszázada véget ért. A szerző a békés Edo-kort a hanyatlás korának látta, ahol a férfiak elnőiesednek, az erkölcsök feledésbe merülnek, helyükbe pedig a haszonlesés lép. Tanácsaiban a kötelességek lelkiismeretes teljesítésére és az egyéni haszontól való elszakadásra tanít, a könyv későbbi fejezeteiben pedig a hadviselés idejéből származó történetekkel támasztja ezt alá.
Szintén érdemes megemlíteni a Miyamoto Musashi Öt elem könyvét. A szerző bemutatja a harcművészetet, annak a fizikai, és mentális követelményeit, továbbá kiemel fontos alapokat, ami minden küzdelem megnyeréséhez szükséges. Pár ponton kiemeli a kardforgató gyenge pontjait, majd felvezeti egyedi kétkardos technikákat, légvégül a harcos gondolkodásának alapjait rögzíti. A mű mai napig népszerű. Sokakat érdekel Muszashi mondanivalója a konfliktusokról, az előnyszerzésről és a kiválóság eléréséről, olvasói nemcsak harcművészeteket gyakorlók közül kerülnek ki.
A szamuráj lelke, a katana
A tachi (a katana elődje) körülbelül a 10. században jelent meg. Ezek a kardok kétkezes hosszúkardnak számítottak, enyhe görbülettel, és az övre függesztve, éllel lefelé hordták. Főként lovas harcoknál került előtérbe.
A 14. században jelent meg a tachi-nál kicsivel rövidebb, másfél kezes katana. Ezt már éllel felfelé nézve hordták az övükön keresztül fűzve. A katanának egyedi kovácsolási technológiája van. A kard minden esetben bimetál penge, ami azt jelenti, hogy kétféle fémből kovácsolták. Ez a fajta struktúra kívánt megoldást szolgáltatni a kardok örök kérdésére, miszerint, ha a kard túl szilárd, akkor könnyen törik, ha viszont a kard túl lágy a kard éle nem lesz tartós és könnyen deformálódhat.
Így született meg a lágy magot, egy keményebb alacsonyabb széntartalmú acéllal körülölelő penge. Ezek után a kardot kiemelt figyelemmel élezik meg, mindez megadja a kard hírhedt vágóerejét.
Ezen előkészületek után nem okozhat különösebb nehézséget megérteni, honnan ered az az átható tisztelet e kardok irányába. Gyakran ajándékoztak katanákat templomoknak, és egyéb szakrális intézményeknek, ettől fogva a kard immáron nem csak a harcos eszköze volt, hanem egybeforrt a szamuráj lelkének egy darabjával. Feltételezhetőleg ez az eredete az ismert kapcsolatnak a harcos lelke és kardja között.
Zárásként pedig egy részlet Jamamoto Cunetomo: Hagakure-ből:
Egy jó nevű kardforgató hajlott korában a következődet mondta: Az egész életen át tartó gyakorlásnak különböző szintjei vannak.
A tapasztalatlan nem megy semmire, akármilyen gyakorlásra adja is a fejét. Jártassága csekélynek látszik mind a mások, mind pedig a saját szemében. Az ilyen jártasságnak azonban semmi hasznát sem lehet venni.
A következő szinten az ember már meglehetősen képzett - bár még nem teljesen használható -, de nincs megelégedve szakértelmével, és már látja mások esetlenségét is.
Míg a jól képzettek, akiknek a tudása használható, a művészet minden cseppjét sajátjuknak tekintik, büszkék szakértelmükre, és elszomorodnak mások tökéletlensége láttán.
A jól képzettek fölött állók tudatlannak tettetik magukat, holott mások már észreveszik valós értékeiket.
Általában idáig lehet eljutni mindenféle művészetben.
Amikor az ember egy művészet végső szakaszába érkezik, egy mindenek fölött álló birodalomba jut, amely jóval efölött a szint fölött helyezkedik el. Ha egyszer elmélyült egy művészetben, örökké tudatában lesz annak, hogy tudása sohasem kielégítő; felfedezi, hogy a művészet gyakorlásának soha sincs vége.
Így éli életét a mester: tökéletlenségének tudatában, soha, még legutolsó napján sem elégszik meg tudásával, nem viselkedik se önhitten, se leereszkedően másokkal.
Szerző: Borzák Barnabás
Lektor: Kovács Károly, Illés Anna